Minden más sportautót igyekezett elhomályosítani a 60-as évek közepén megjelent Lamborghini Miura, mely nem csak gyors volt és újító, de borzalmasan drága is. A Lamborghininek szüksége volt egy olyan belépőmodellre, mellyel egy fokkal alacsonyabbra lő és kettő helyett már négy ember szállítására is alkalmas. A feladatra a Bertone stúdiót kérték fel, ahol Marcello Gandini keze alatt megszületett az Urraco.
1970-ben aztán kész is lett az Urraco, melyet a Torinói Autószalonon mutattak be és megtartotta a középmotoros elrendezést, a futóműve elöl és hátul is független lett, az utastérbe pedig szükség esetén nem csak a vezető és az utas, de további két fő is elfér.
Egyesek szerint ez volt Ferruccio Lamborghini egyik kedvenc projektje és nagyon sokat várt az autótól. Olyan szélesebb körben elérhető modellt akart a Miura mellé, amivel szélesebb közönséghez szólhat a márka. Ennek ellenére az Urraco nem lett átütő siker, mindössze 791 darabot gyártottak a V8-as sportautó különböző változataiból.
1974-ben mutatták be a P200-ast, mely kifejezetten az olasz piac igényei, vagy inkább az adózási rendszer okán jelent meg. A P egyébként az olasz posteriore szóból ered és a motor elhelyezésére utal, a 200 pedig a 2,0 literes hengerűrtartalomra. Az alapmodell 180 lóerős és 7,2 másodperc alatt gyorsul 100-ra. Mind közül a legritkább azonban a P111, mely az amerikai piacra készült (21 darab) és a helyi előírásoknak megfelelően nagy lökhárítókat kapott és az emissziós normáknak megfelelő, gyengébb 2,5-ös V8-as motort.
P250 és P300-as készült még az Urracóból 220, illetve 250 lóerővel. A leggyorsabb 5,7 másodperc alatt gyorsul álló helyzetből 100 km/órára, a végsebessége pedig 260. Később ezeket az alapokat használták a Silhouette és a Jalpa modelleknél is. Ezekből pedig még az Urracónál is kevesebb készült.