A XIX. század vége felé a Peugeot már virágzó, sokoldalú cégcsoport volt, amely gyakorlatilag mindent gyártott, amire a modern, iparosodó társadalomnak szüksége lehetett, a fűrészektől a kerékpárokig, a fűzőtől a kávédarálóig. A fogyasztók egy része azonban nem volt maradéktalanul elégedett: ők a nagy és nehézkes automobilok, illetve a fárasztó és lassú kerékpárok közötti átmenetre vágytak.
A Peugeot mérnökei 1898-ban egy Dion-Bouton segédmotort építettek be egy robusztus kerékpárvázba, az ügyfelek pedig tapsoltak. Létrejött a Peugeot Motorcycles, majd 1901-ben bemutatták a modern és erős Peugeot ZL-t (nyitóképünkön), amelyet aztán éveken át gyártottak, akkoriban jelentősnek számító, havi négyszáz példányban. 1903-ra kifejlesztették saját motorkerékpár-blokkjukat (addig Svájcból vásároltak motort), amelyet már a vázbölcsőn belül helyeztek el, javítva a jármű tömegeloszlását. 1905-ben a világon elsőként építettek 45 fokos V2-es erőforrást motorkerékpárba. Ennek a továbbfejlesztett változatát építették bele abba a Nortonba, amely 1907-ben megnyerte a legelső Man TT-t.
Az első világháború éveiben a sebességi rekordokat felváltotta a hadi ipari igyekezet, a Peugeot több mint ezer motorkerékpárt szállított a fronton harcoló francia katonáknak. Az általános nyersanyag- és alkatrészhiányt ötletesen hidalták át: a kéthengeres Moto 350 MC váltókarját Peugeot kávédarálókról leszerelt karokkal pótolták.
Amikor elhallgattak a fegyverek, 1922-ben egy segédmotoros kerékpárral – CM1 –folytatódott a gyártás, az évtized második felében pedig modern nagymotorokkal és olcsó belépőmodellekkel alapoztak meg egy másfél évtizeden át sikeres modellpalettát. A harmincas években felélénkült az európai motorkerékpár-piac, erősödött a verseny, ezért a Peugeot a marketingre is fokozottan ügyelt. A cégalapító Eugène Peugeot fia, Antoine (1910-2002) az évtized elején egy korai P110-es nyergében hódította meg az Alpok hágóit. Nem holmi aranyifjú volt ő, hanem a gyár szíve-lelke, aki minden korábbinál erősebb és megbízhatóbb új modelleket tervezett.
Ekkoriban nagy, erős motorokat vettek az emberek, megjelent azonban a Peugeot kínálatában egy könnyű motorkerékpár is: az 1931-ben bemutatott Vélo-Moteur a későbbi mopedek korai koncepcionális elődje volt.
A negyvenes, ötvenes években apró blokkokat szereltek a meglévő vázakba, amelyeket aztán áruszállításra alkalmas, háromkerekű kivitelben, nagy elülső puttonnyal is készítettek. Az emancipált hölgyek kedvence az 1951-es Bima moped volt; az 1953-as S55 pedig a robogók egyre duzzadó piacára biztosított belépést a márkának: a modern Peugeot 203 szedánt idéző vonalaival kecses, elülső csomagterével pedig praktikus is volt. Utóbbit az évtized végére elveszítette, cserébe sokkal elegánsabb lett, méltó előfutáraként napjaink Peugeot-robogóinak. A nyolcvanas évektől fogva ezek uralják a francia márka palettáját, a legkülönfélébb oldalhajtásokat hozva, az elegánstól a minimalistán át a sportosig.
A hetvenes években azonban nem a robogók, hanem a pedálos (később berúgókaros) segédmotorok határozták meg a piacot. A 100-as széria (a 101-től a 105-ösig) az eladási listák élére repítette a Peugeot-t, amelynek üzemeiből végeláthatatlan sorban áradtak ki a mopedek – évente akár 800 ezer példányban. A Peugeot 103 mindmáig kultikus darab, a gyűjtők nagy kedvence, nem utolsósorban a tervezőmérnökök szárnyaló fantáziájának köszönhetően: több tucatnyi, olykor markánsan eltérő változat született a modellből.
Az elmúlt harminc évben a Peugeot neve egyet jelentett a robogókkal, a mérnökök pedig szolgai másolás helyett innovációkkal színesítették a piacot, a modern akkutechnológiát alkalmazó, tisztán elektromos Scoot’Elec-től (1996) a nagykerekű Looxor-ig (2001). 2002-ben érkezett az ABS-es Elystar, 2013-ban a dupla első kerekű Metropolis, amelyhez opciós oldallégzsákot is kínáltak. A márka ma a 43 ezer főt foglalkoztató, évi 15 milliárd dollár forgalmú indiai Mahindra csoport tagja.