1952-ben jelent meg az első 250-es Ferrari, mégpedig azzal a céllal, hogy megszorongassa a sirályszárnyas Mercedes W194-est a versenypályán, később aztán Max Hoffman amerikai importőr nyomására készült utcai változat is belőle. A 250 S egyenesben nem tudta felvenni a versenyt a Mercedesszel, de a hegyi futamok kanyarjaiban ügyesebben mozgott, ezért a Vignale karosszériás Ferrari nyerte a Mille Migliát.
Mind közül kétség kívül a 250 GTO a legismertebb és a legértékesebb változat, de a korábbi Ferrari 250 SWB sem véletlenül milliárdos érték. Az 50-es évek végén megjelent autót Giotto Bizzarrini, Carlo Chiti és a fiatal Mauro Forghieri tervezte. Éppen az a csapat, akik később a GTO-t is alkották. A 2,4 méteres tengelytávú alvázra épített autó minden tekintetben hagyományos Ferrari. Nem csak a szívdöglesztő formája miatt.
Ez volt az első Ferrari GT, melyen négy tárcsaféket használtak. A könnyű karosszéria alá remekül hangolt futómű került, az orrába pedig a 3,0 literes, Colombo V12-es motor, három duplatorkú Weber karburátorral. Beállítástól függően akár 280 lóerőt is kiénekel magából 7000-es fordulaton, amivel már nagyon könnyen viszi a 960 kg-os 250 SWB-t. Neve egyébként a rövid tengelytávra utal (short wheelbase).
Kétféle modellhez lehetett hozzájutni, melyek közül az acélkarosszériás Lusso jelentette az utcai változatot, a versenypályára szánt verziók viszont könnyebb, alumínium elemekből épültek. A 250 SWB vonalait Pinin Farina rajzolta, a megvalósítás pedig hagyományosan a modenai Scaglietti asztala volt. Mind közül a 2563GT alvázszámú autó 1961 áprilisában hagyta el a gyári gyártósort, ez volt a 78. darab.
Májusban adták át első tulajdonosának Olaszországban, akkor még Grigio Conchiglia (kagyló szürke) fényezéssel és vörös Connolly bőrkárpitozással. Két évvel később vette meg az autót a svájci Daniel Siebenmann, aki BE74827-es rendszámmal regisztrálta Bernben a 250 SWB-t és még versenyeken is indult vele. A 70-es évektől kezdve aztán sorra cserélődtek a tulajdonosok a Ferrari életében és a színe is a jellegzetes pirosra változott, az utasterét pedig fekete bőrbe kötötték.
Tökéletesen felújítva igazi mesés veterán, méghozzá milliárdos értékben, mely nem csak a Concours d’Elegance-okon mutat jól, hanem a hasonló nyugdíjas sportautóknak rendezett versenyeken is. Csak egy vaskos bankszámla kell hozzá, mert bőven 2 milliárd forint feletti érték egy ilyen gép.