Amikor azt mondjuk, az élet írja a legjobb forgatókönyveket, részben túlzunk: történetünk tragikomikus végkifejletéhez ugyanis az emberi ostobaságra ugyanúgy szükség volt, mint egy szerencsétlen természeti jelenségre.
Történt ugyanis még 1970-ben, hogy Oregon partvidékén a Csendes-óceán kivetett magából egy bálnatetemet. A 15 méteres, nyolctonnás rothadó húskupac komoly közegészségügyi problémát jelentett, de a hatóságoknak fogalmuk sem volt, hogy mihez kezdjenek vele. Elásni nem akarták, mert a víz úgyis kimosná idővel. Felvágni nem akarták, mert senki nem vállalkozott a feladatra. Elégetni nem lehetett – de felrobbantani annál inkább.
Fél tonna dinamittal rakták körbe a tetemet, és úgy számoltak, hogy a robbanás után visszamaradó apró cafatokat majd megeszik a döglött bálna körül már amúgy is gyülekező sirályok.
A töltetek java részét úgy helyezték el, hogy a robbanás lehetőleg a tenger irányába dobja a törmeléket. A dinamit azonban erről nem vett tudomást, mint ahogy az „egészen apró darabokra robbantani” ukázt sem követte. Így jókora bálnadarabok repültek minden lehetséges irányba.
Személyi sérülésről nincs tudomásunk, egy 400 méterre parkoló kupét viszont eltalált egy téglányi bálnahús, és annak rendje és módja szerint meg is semmisítette azt.
Ami a bálna maradványait illeti, azok köszönték, megvoltak. A sirályokat világgá kergette (esetleg elpusztította) a robbantás, a bálnának viszont körülbelül a negyede megmaradt egyetlen darabban, amivel továbbra sem tudott mit kezdeni a városgazdálkodás.
A korabeli tudósító remek humorral így zárta a beszámolót: „Amennyiben legközelebb bálnatetem vetődik itt partra, a hatóságok nem csak azt fogják tudni, hogy mit kell tenniük, hanem azt is, hogy mit nem.”
Alább feljavított minőségben nézheted meg a robbantásról készült híradást.
