13 évvel ezelőtt született meg minden idők egyik legizgalmasabb, legkiszámíthatatlanabb és egyben legőrültebb Toyota modellje. Akkoriban igen nagy feltűnést keltett az autó, ugyanis a márka arculatába nemigen illett az alábbi irányzat.
A 2005-ben bevezetett, első generációs Toyota Aygo hamar népszerűvé vált. Szerény motorteljesítményét jól hangolt futóművel ellensúlyozta, formavilága a játékos és a harcias határán egyensúlyozott. Akkori tesztünket itt el is olvashatod:
Ma már nem tudni, kinek jutott eszébe, hogy pont ebbe a modellbe ültessék át a sorozatgyártástól búcsúzó, középmotoros MR2 1,8 literes erőforrását, de utólag csak hálásak lehetünk az ötletért. Mivel a négyhengeres turbómotort hátsókerék-hajtásra konfigurálták, az Aygo Crazy (a név hangzásában az angol „I go crazy”, azaz „megőrülök” kifejezést idézte) szintén hátsókerék-hajtású lett, a motornak pedig a hátsó tengely előtt-fölött csináltak helyet, kidobva a második üléssort.
Szénszálas karosszériaelemek, Brembo fékek, szélesebb nyomtáv és irracionális aerodinamikai csomag tette teljessé a képet. A fék és a kormány egyaránt rásegítés nélküli volt, mint az autózás hőskorában, ám mivel az Aygo kicsi volt, könnyű és kiegyensúlyozott, mégis egyszerűen lehetett vezetni – legalábbis versenypályán.
Városban az aszfaltot súroló első kötény és az említett, szervó nélküli kormány miatt persze esélytelen volt a használata, zárt környezetben viszont magára talált, és precíz gázreakciókkal, harapós kuplunggal és pontos kormányzással – na meg mérges kipufogóhangokkal – szórakoztatta vezetőjét. A túlkormányzottság nem hajlam, hanem alapértelmezett viselkedési norma volt, amit azonban kellő alázattal és pontos gázkezeléssel kordában lehetett tartani.
Akár százszámra adhatta volna el a Toyota az Aygo Crazyt, ha valaha sorozatgyártásba veszik az autót, a projektet azonban hamar lezárták.