Talán mindenkit ért már olyan vizuális élmény amerikai piacos autót illetően, amit a mai napig nehezen tudott feldolgozni. Vegyük csak példának a Lamborghini Countach-t, vagy a Nissan 260Z-t, sajnálom, hogy felidéztem most az ormótlan lökhárítókat, de ebben a Corvette-ben most épp abba az időszakba fogunk visszarepülni, amikor az amerikai törvények elcsúfították az új autókat és lezsugorították a motorjukat.
Senkinek nem tett jót az olajválság, a hedonista amerikai új autók gyártását is egészen más irányba kellett terelni. Alacsony kompressziójú és kis motorok kerültek az egykor testesen öblögető V8-asok helyére, alaposan megemelkedtek a biztosítások árai és ennek tetejére még a csúnya lökhárítókat is bevezette a kormány balesetvédelmi előnyökre hivatkozva. Az elcsúfított és gyenge új autók érkezésére feltűnően közel kezdtek el letelepedni a kereskedésekhez a nagyobb tuning műhelyek, amik a 70-es évek közepére igencsak felértékelődtek.
Több műhely is legendás autókat adott a világnak, ott volt a Shelby és a Yenko, de köztük a Motion is összedobott néhány igazán komoly és meghatározó modellt. Ügyesen is helyezkedtek, 1966-ban Joel Rosen és Marty Schorr közvetlenül a Long Island-i Baldwin Chevrolet kereskedés mellett húzták fel a műhelyüket és persze szövetkeztek is velük. A 70-es évek elejéig rengeteg Novát, Camarót, Chevelle-t és Corvette-et építettek át az ügyfeleik számára, akik új autóként vehették át a már tisztességes motorral és külsővel ellátott autójukat.
1973-ban készült el ez a Motion Manta Ray névre hallgató Corvette is, melynek alapja egy harmadik generációs modell. Elejét és hátulját is teljesen átépítették, az üvegszálas karosszéria igencsak szabadkezet ad az ilyen átalakításokhoz. Eltüntették a bukólámpákat, hagyományos beépített fényszórókat kapott és kéttónusú fényezést, ami ügyesen kiemeli az egyedi hátsó légterelőt.
Többféle opció létezett a motorválaszték tekintetében, a megrendelő mégis a kisebbik, 350 köbincses V8-ast választotta, nem a 454-est, talán pont ezért maradt egyben majdnem 50 éven keresztül. Éppen ez adja a különlegességét, három darab készült a Manta Rayből, de ez az egy darab maradt meg, a másik kettőnek nyoma veszett, valószínűleg összetörték őket.
Rossz állapotban használta egy karosszéria műhely tulajdonosa egészen az 1980-as évek végéig, amikor teljesen véletlenül futott össze az autó eredeti alkotójával, Joel Rosennel. Megállapodtak az autó felújításában és Rosen sokat segített abban is, hogy a korábban kicserélt motor helyére egy korban megegyező eredeti 350-es kerüljön a helyére, amit nem épp szerény 425 lóerős teljesítményre lőttek be háromfokozatú automata váltóval és minden területen alaposan felújították. 2016-ban már gazdát cserélt egyszer 100 000 dollárért, könnyen megsaccolható, hogy nem csak ennyit fognak adni érte a Mecum aukcióján.
