Olaszország minden pontján hemzsegnek a turisták, az Amalfi-partot pedig szó szerint megszállás alatt tartják a szezon idején. Rengeteg az ember, az autó, a kirándulóbuszok, és a helyi járatokkal közlekedni akaró itt lakók.
Csakhogy a népszerű déli partvonalat meredek szurdokvölgyek tagolják, amelyeket a bő vizű hegyi patakok alakítottak ki. Ezért az úthálózat követi a kanyargós sziklafalakat, az infrastruktúra pedig ezen a nehéz terepen nem került fejlesztésre.
Minden út olyan szűk, mint ötven éve, de ma már nem csak pár Piaggo robogó, meg gyűszűnyi Fiat 500-as kering a tengerbe nyúló szakadékok felett. Itt vezetni olyan, mintha búvárruhában próbálnánk átfűzni egy cérnát a tű fokán, miközben halrajok rágják a karunkat.
A táj viszont mesés, a látvány páratlan, ha szezonon kívül, a reggeli órákban indulunk útnak, akkor életünk legkellemesebb vezetési élményével gazdagodhatunk.
A legmélyebb tisztelet a buszsofőröknek jár, ők naponta vívnak párbajt egymással és a többi közlekedővel.
Ha két járat egy szűkebb részen találkozik, általában 10-15 percnyi tanakodás után dől el, kinek jut a tolatás nem túl kellemes feladata. Ha nagy a galiba, segítenek a helyiek, mindig akad egy ajtó, ahonnan az előugró megoldóemberek hevesen gesztikulálva, irányítva teszik lehetővé a továbbhaladást.
