Európában az átlagemberek sosem gravitáltak igazán a filmekből ismert amerikai izomautók felé. Az 1968/69-es Dodge Charger azért így is mindig is keresett típus volt, és akadtak belőle elérhető árú, megkímélt darabok. Mára viszont már mind a méregdrága kategóriába csúszott, a csúcsmodellek eladási árainak pedig csak a képzelet szab határt.
Egy klasszikus Dodge Charger 1968-ból, fekete színben, rozsdamentes, restaurált karosszériával, eredeti alkatrészekkel, 7 literes V8-as HEMI motorral, négysebességes A833 manuális váltóval pedig az abszolút csúcs.
Ennél többet amerikai izomautótól nem kívánhatunk, a gyárilag 425 lóerős gép még ma is lenyűgöző előadást mutat be, füstölgő gumikkal, ülésbe lapító gyorsulással és fenséges hanggal. Szerencsére ezt a példányt nem modernizálták túl, csak a fékhatáson javítottak és szervokormányt kapott, ami felhőtlenebbé teszi a megtett kilométerek annak, aki majd kifizet érte 66 millió forintot.
Az 1969-es Dodge Charger (sőt az egész 1968-1970 között gyártott második generáció) örökzöld sláger, egy olyan típus, ami minden korosztályt megtalál gyártása óta, ugyanúgy akadnak óvodás korú és nyugdíjas rajongói.
Az autó teljes hossza 5,3, szélessége 1,95, magassága 1,35 méter, tehát ennél nagyobb, laposabb tepsi kevés akad az autógyártás történetében – könnyebb átugrani, mint megkerülni.
Az amerikai izomautók legszebb korszaka szülte, teljesítményben a következő generációk nem tudták felülmúlni, sőt egyre csak csökkent a lóerők száma, ahogy az olajválságot követően haladt az idő a nyolcvanas évek felé. A belépőmotor ritka, mint a fehér holló, a 225-ös hathengeres, szerény 147 lovast kevesen választották. A 383-asok teljesítménye 294-340 lóerő között alakult, a 426-os legendás HEMI 425-431 lóval dübörgött, míg a 440-esek 375-380, illetve 395 lóerősek voltak.
