Olvasóink egy részének talán nem kell bemutatnunk Giotto Bizzarrinit, persze ismerni sem kötelező, így azok kedvéért, akik nem tudják kiről van szó, röviden kezdjük az ő bemutatásával.
Az olasz szakember az 1950-es évek elején szerzett mérnöki oklevelet a pisai egyetemen, majd a diplomázás után nem sokkal már az Alfa Romeónál állt munkába tervezőmérnökként, ahol az első Giulietta kasztniján dolgozott. Az Alfánál nem sokkal később már inkább botcsinálta tesztpilótaként töltötte az idejét, de hamarosan váltott is, Maranellóba ment.
Bizzarrini nevéhez fűződik egyebek mellett a napjaink (egyik) legértékesebb autójaként ismert Ferrari 250 GTO, de a dizájnon túl motorfejlesztőként, tesztpilótaként több más modellen is dolgozott. A mérnök 1962-re megalapította saját cégét, a Societa Autostart, amely aztán a Lamborghini akkori csúcserőforrását, a kisebb módosításokkal egészen 2010-ig használt V12-est tervezte.
A versenyzői hajlamokkal is rendelkező szakember más megrendeléseket is fogadott, 1965-ben egy francia üzletember és „gentleman driver”, Regis Fraissinet egy együléses versenyautót rendelt tőle.
Bizzarrini neki is látott a munkának: a kor szokásainak megfelelően acél csővázra húzott üvegszálas karosszériával és a kedvencének számító erőforrásával, a műhelyében a gyári 375-ről 420 lóerősre hergelt 1962-es, 5,4 literes V8-as Corvette-motorral, valamint a hozzá kapcsolt ZF sebességváltóval le is szállította a formaautót.
Kattints a képre, galéria nyílik!
Egy baj volt csak: a versenygép olyan jól sikerült, hogy Fraissinet egyetlen nyúlfarknyi tesztvezetés után visszakozott…
„Kész dragster volt, iszonyatosan gyorsult! Elvittük egy Livorno melletti kis tesztpályára, ahol Fraissinet úr is kipróbálhatta. Lenyomta a gázt, egy darabig gyorsult, aztán hirtelen megállt. Kiszállt, azt mondta, hogy fél, ő többet nem vezeti ezt az autót” – magyarázta a tervező egy későbbi visszaemlékezésében.
A francia úrvezetőt Bizzarrini aztán néhány részvénnyel kárpótolta, 1966-ban pedig egy, a Road & Track szaklapban marketingcéllal, befektetők fogása céljából megjelentetett cikkben pedig már „a Bizarrini titkos F1-es prototípusaként” íratott az autóról, annak ellenére is, hogy valószínűleg nem voltak komoly Forma-1-es beszállási tervei.
A Bizzarrini Monoposto – mert ez a modell teljes neve – végül a sztártervező haláláig nála maradt, az 1980-as években viszont az USA-ba adták el, ahol 2008-ra makulátlan állapotúra restaurálták. Az autót végül a május elején árverezték el, valaki 115 ezer dollárt, mai árfolyamon kb. 42 millió forintot fizetett érte.
Kíváncsiak lennénk, vajon az új tulajdonos pusztán leállítja a garázsba az egyedi prototípust, vagy „möszjő” Fraissinet bátorságát túlszárnyalva elviszi azért pár körre a különlegességet…