Az automobilokat a 19. század végén találták fel, az első, hétköznapi – pontosabban munkacélokra használható lánctalpak pedig a századfordulót követő években jelentek meg. Az első féllánctalpas személyautókra sem kellett sokat várni, majd miután az első világháborúban kifejlesztett tankok megmutatták, hogy a lánctalp nehéz terepen is kiváló haladást biztosít, a háború utáni években tovább folyt a kísérletezés.
1926-ban született meg ez az igazi hibrid csodabogár, a Wolseley-Vickers terepjáró, amelynek alapját egy Wolseley személyautó adta, majd a hajógyártással, hadiipari fejlesztésekkel és egyéb mérnöki tevékenységgel is foglalkozó Vickers műhelyében szerelték fel rá a lánctalpas modult.
A British Imperial War Museum adatai szerint katonai – parancsnoki – szállítóeszköznek szánták a járgányt, melyet alaposan teszteltek is, többek között a fél évtizeddel korábban bemutatott, féllánctalpas Citroënnel, a Szaharát 1922-ben átszelő Scarabée d’Or-ral is összevetették.
A Wolseley-Vickers azonban több volt egy egyszerű féllánctalpasnál, forradalmi újítása volt, hogy váltani lehetett a két hajtási konfiguráció között. Épített úton vagy legalábbis viszonylag stabil és sima talajon a hidraulikusan leeresztett kerekein futhatott, míg keményebb terepen azokat felhúzva tisztán középen elhelyezett a lánctalpakon haladt.
Az ötlet ugyan remek, ám a megvalósítás nem hozott áttörést, a komplexitása miatt igen nehéz szerkezet – a páncélozott változat még többet nyomott – ugyanis a lánctalpakon 15, a kerekeken 25 mérföld/órás (24 és 40 km/h) végsebességet nyújtott, a viszonylag kis tempóbeli különbség pedig nem érte meg a műszakilag sokkal bonyolultabb konstrukció gyártását, a projekt így megszűnt.
Sikersztoriról tehát nem beszélhetünk, de a Wolseley-Vickers így is az autógyártás egyik kuriózuma, közel egy évszázaddal később is főhajtást érdemel a leleményessége.
