Európában manapság a közúti balesetek halálos áldozatainak 14%-át adják az elgázolt gyalogosok, pedig mára elvárás az autógyártók részéről a védelmük, az EuroNCAP tesztjein komoly pontokat érnek az ütközés esetén a fejet védő „puha”, energiaelnyelő, megemelkedő motorháztetők, külső légzsákok, a lábakat óvó geometria és az energiaelnyelő ütközőelemek.
A 20. század első felében természetesen még nem voltak ilyenek, de az egyre erősebb, egyre gyorsabb és egyre nagyobb számban közlekedő automobilok miatt természetesen a gázolások száma is nőtt.
Akadtak olyanok, akik már akkor is igyekeztek valahogy védeni a gyalogosokat, mérsékelni az esetleges sérüléseket: kísérleteztek az autó elejére szerelt rácsos alkalmatossággal, a kerekek alá kerülést megakadályozó lökőhengerekkel, gumiból-szivacsból készült paddal is.
Kattints a képre, galéria nyílik!
Két brit mérnök pedig egy, a lökhárító helyére erősíthető, tábori ágyra hasonlító nyitható ponyvával próbálkozott, az alábbi, 1939-es filmhíradó-részletben az egyik feltaláló maga lép az autó elé, hogy demonstrálják a működést.
A videóból persze az is látszik, hogy miért nem terjedt el a megoldás – ahogy a korábbiak sem –: a mai, szuperhatékony érzékelők és villámgyorsan dolgozó automata rendszerek helyett a vezetőnek kellett aktiválnia a védőeszközt, így a gyorsan haladó autó elé az utolsó pillanatban kilépő gyalogos megmentésére nem igazán volt alkalmas, ráadásul nagyobb sebességnél – sikeres nyitás esetén is – a ponyva minden bizonnyal csak ellökte volna a szerencsétlen gyalogost, esetleg épp egy másik jármű elé.
