Az ingadozó üzemanyagárak, az egyre fenyegetőbb energiaválság küszöbén sokszor, sok helyen előkerült az üzemanyagok tárolásának témája. Ebben a kérdéskörben álló csillagként találkozunk a jó öreg fémkannával, amit még nagyapáink műhelyeiből ismerhetünk. Nálunk marmonkanna a neve, de vajon honnan ered ez a találmány, és miért nem szorították még ki teljesen a műanyag megoldások?
Mindenki ismeri az elnevezést, a szót hallva egyből beugrik a masszív fémkanna, jellegzetes X alakú merevítéssel az oldalán, csak annak kibogozhatatlan a története, hogy honnan kapta az elnevezést.
Egy Belsőség-poszt alatt még egy régebbi háborús fórumra hivatkozva jutottam el ehhez a logikusnak tűnő, de cáfolható magyarázathoz.
„A „Marmon-kanna” kifejezés magyar „találmány” a Honvédség anno nagy mennyiségű Ford teherautót rendelt a kölni gyárból, de mivel ezek kétkerék-meghajtásúak voltak, a Marmon-Herrington féle szabadalom alapján négykerék-meghajtásúakká alakították át őket. A járműveket a katonák Ford-Marmonnak vagy egyszerűen csak Marmonnak hívták, a hozzájuk tartozó jellegzetes kialakítású 20 literes kannák pedig a marmonkanna nevet kapták, ami még ma is használatos…”
Egy Ford-Marmon Magyarországon (38M Ford 817T)
Tény, hogy léteztek itthon ilyen teherautók, de hogy az általunk marmonkannának becézett tárgy még semmiképp sem tartozott hozzá, az biztos. Ennek oka, hogy az üzemanyag-szállítás legpraktikusabb eszköze német találmány. A háborúra készülő hitleri Németország találmánya.
Német találmány, de az amerikai hadsereg is imádta
1935/36-ban Vinzenz Grünvogel mérnök fejlesztette ki a schwelmi Müller & Co. AG gyárban. 1936-ban 5000 darab lett átadva a Német Hadsereg számára kipróbálásra. A sikeres teszteket követően 1937-ben rendszeresítették is.
Végleges formáját 1937-ben kapta, amikor a berlini Ambi-Budd (ABP) Presswerk GmbH átdolgozta. A második világháború során elsőnek Svájc és Olaszország használta a német kannákat. Nemcsak üzemanyag szállítására használták őket, hanem ivóvíz szállítására is. Utóbbi kannákat fehér megkülönböztető jelzéssel látták el és felirattal.
Ez az egyszerű, fémből sajtolt eszköz maga a puritán, átgondolt, IKEA-szintű zsenialitás. Három fogantyúval készült, így egy ember karonként kettőt is cipelhetett (ha bírta), de könnyű volt kézből kézbe átadni, bármilyen irányban. Még megtöltve is lebegett a vízen, így nem volt akadály repülőről folyóba, tóba dobva eljuttatni a csapatokhoz, a gyorszáras, levegőztetővel felszerelt, kiemelt betöltőnyílás előnyeit pedig felesleges ecsetelni. Ennek köszönhetően simán bugyogott ki belőle a nafta, és a kupaktekeréssel sem kellett vacakolni.
Érdekes adalék, hogy a harmincas években fejlesztett kanna 1939-ben amerikai kézbe került. A Berlinben dolgozó Paul Pleiss egy autó aljára rögzítve csempészett ki három darabot, de az Egyesült Államok hadseregét hidegen hagyta a nagy kockázat árán ellopott technológia. Ők inkább maradtak a tízgallonos első világháborús megoldásnál, ami két menetes nyílással rendelkezett, és a kitöltéshez tölcsérre is szükség volt.
A szövetséges csapatok megoldása elmaradt a német találmánytól
Míg a szövetségesek kannája több darabból állt, addig a német egy komplex egységet alkotott, csak egy hegesztés kellett a két fél összeillesztéséhez, a használathoz pedig már semmi más a kannán, és a benne lévő folyadékon kívül.
Az eredeti német nevén Einheitskanister az angoloktól kapta a Jerry Can becenevet (a német katonákat nevezték „jerry”-nek a szigetországiak), és 1942-re annyira megtetszett nekik a konstrukció, hogy az észak-afrikai hadszíntéren csak ezt voltak hajlandók használni, annak ellenére, hogy az egyetlen beszerzési forrás a zsákmányolás volt.
Egyre több jelentés panaszkodott a rossz konstrukciójú kannák okozta problémákra, szivárgásra, üzemanyag-vesztésre, ezért először az angolok, majd a partraszállás előkészítésének részeként az amerikaiak is megkezdték a tömeggyártást. Így került a milliónyi Jeep oldalára a mára jellegzetes formájú kanna, és állít ennek emléket napjaink Jeep Renegade-je a karosszéria több pontján visszatérő X motívummal.
Tehát mi egy németek által a II. világháború előtt kifejlesztett, amerikaiak másolta és terjesztette kannát nevezünk egy XX. század eleji autógyártó nevével. Logikus? Talán igen. Egyszerűen az első elmélet alapján a Marmon lett akkoriban a benzineskanna szinonimája, a XX. század elején járunk még, így ez került a közbeszédbe, majd amikor a németek már hazajártak hozzánk, és hozták a kimondhatatlan nevű Wehrmacht-Einheitskanistert, naná, hogy lemarmonoztuk.
A marmonkanna velünk él
A jellegzetes fémkanna tehát velünk él, és sokan használják az üzemanyag tárolására. A boltban kapható új darabok abszolút megfelelnek erre a célra, a fémből készült marmonkannák a DIN 7274 szabványnak felelnek meg, a műanyag kannák nagy sűrűségű polietilénből készülnek a DIN 16904 szabványnak eleget téve. Hosszú távon a fémkanna még mindig a legjobb megoldás, bár azért tornyot ezekből otthon sem építhetünk.
„Többlakásos épületben lévő lakásban legfeljebb 10 liter fokozottan tűz- vagy robbanásveszélyes osztályba tartozó folyadék – magyarul benzin – és legfeljebb 30 liter mérsékelten tűzveszélyes osztályba tartozó folyadék – gázolaj – tárolható. Önálló, egylakásos lakóépületben legfeljebb 20 liter benzin, valamint aeroszol és legfeljebb 60 liter gázolaj tárolható.
Lakóépülethez, lakórendeltetésű épületrészhez tartozó gépjárműtároló-helyiségben a gépjárművekbe épített üzemanyagtartályon kívül parkolóállásonként és tárolóhelyiségenként legfeljebb 5 liter, a gépkocsi vagy más robbanómotoros gép üzemeltetéséhez és a háztartásban használatos éghető folyadék tárolható” – írtuk az üzemanyag tárolásáról szóló cikkünkben.
