Ugyan sem régen, sem ma nem öröm, ha az ember akár rövidebb időre, de főleg, ha véglegesen kerekesszékbe kényszerül, ám talán öröm az ürömben, hogy a technológiai fejlődésnek köszönhetően most, a 21. század harmadik évtizedének elején már számos önjáró – leginkább elektromos hajtású –, vagy épp épített-átalakított céleszköz közül lehet válogatni.
A 20. század közepén azért más volt a helyzet, mind a villanymotorok, mind a belső égésű erőforrások túl nagyok, túl nehezek voltak ahhoz, hogy közvetlenül a székre szereljék őket, ezért más megoldást kellett találni, általában egy, az eszközt befogadni képes autó, rokkantkocsi képében.
Az egyik legjobb választás a kaliforniai Harold Young 1956-ban bemutatott találmánya lehetett, a háromkerekű gyakorlatilag minden kihívásra választ kínált.
Kattints a képre, galéria nyílik!
Az acél csővázas rokkantmobil ajtaja két irányba, felül oldalra, alul lefelé nyílott, utóbbi elem a be- és kiszálláshoz használt rámpát képezett. Odabent a kerekesszéket kampókkal lehetett stabilan rögzíteni a műszerfalhoz, a kormány a minél kényelmesebb kezelés érdekében síkban állt, a kuplung kézzel volt működtethető, a hajtást egyszerű karral lehetett vezérelni, előrenyomva az autó elindult-gyorsult, a hátrahúzás lassítást-megállást jelentett.
72 km/órás csúcssebességre volt elég a kétütemű 10 lóerője (Kép: Vintag.es)
Az acéllemezekből készült kasztnin természetesen első és hátsó lámpáknak, valamint irányjelzőknek is jutott hely, míg a farban egy 10 lóerős, ellendugattyús kétütemű Onan-motor dolgozott, mellyel maximálisan 45 mérföld/óráig (72,5 km/óra) gyorsulhatott az autó.
A zseniálisan egyszerűnek, ám ugyanannyira praktikusnak tűnő darab valamiért végül nem került sorozatgyártásba, mindössze annyit tudni róla, hogy a prototípust három éven keresztül használták.
Az elképzelés persze teljesen életképes, más gyártók ma is kínálnak hasonló, ám természetesen sokkal korszerűbb technológiájú járgányokat, például ezt:
