A kilencvenes években durvult el igazán a gyártók rivalizálása a sportautók területén. A Ferrari F40 nyomdokában lépve jöttek a kizárólag végsebességre vagy versenypályán elérhető alacsony köridőkre tervezett gyári típusok, a Mclaren F1, a Bugatti EB110-es, a Jaguar XJ220.
A Ford pedig ekkoriban elég jól futott a motorsportok királykategóriáiban. Michael Schumacher 1994-ben egy Benetton-Ford volánja mögött lett világbajnok, az Indy 500-at pedig Jacques Villeneuve nyerte meg egy Reynard-Forddal 1995-ben.
Ezeket a sikereket akarta némi reklámértékre váltani a gyártó, és szerette volna összekötni az utcai autózást a formaautós világgal. Ezért a Reynard segítségével építettek egy olyan autót, amiről a poszter garantáltan felkerül minden kamasz falára, és vágyott gépe lehet a számítógépes játékoknak.
Ez volt a Ford Indigo, egy V12-es motorral szerelt, sárvédő nélküli, gyakorlatilag minden ízében formaautókat idéző prototípus. Hármat készítettek, két üres héjat a kiállításokra, valamint egy működő, guruló darabot V12-es hatliteres motorral.
A cél az volt, hogy a lehető legtöbbet mentsék át az Indycar megoldásaiból egy utcai autóba, így a tengelytáv milliméterre megegyezett 2895 milliméterrel.
Nem volt tető még opcióként sem, se csomagtartó, sőt szélvédő sem. Furcsa módon viszont audiorendszer került bele, amiből vélhetően vajmi keveset hallanának az utasok a mögöttük üvöltő tizenkét hengeres motor miatt.
A két V6-osból összefűzött 48 szelepes motor később az Aston Martin DB7 Vantage orrában került sorozatgyártásba, a teljes alumíniumblokk 435 lóerőt és 549 Nm nyomatékot termelt, de 500 lóerőre is képes volt vezérléstől függően.
Ezzel a motorral, hatsebességes váltóval 290 km/óra az elméleti végsebesség és nagyjából négy másodperc a százas sprint.
Lehetett volna egy vad vonalakból összeállított kamu az egész, de a projekt mögött álló, Indycar-autókat gyártó Reynard komolyan vette a feladatot.
Az aerodinamikai elemek tényleg működtek, a kettős keresztlengőkaros futóművet pedig átemelték a versenyautóból, a konstrukciót végül hosszú tesztek során tökéletesítették Silverstone-ban, a Forma-1-es versenypályán. A motor maga teherviselő elemként került beépítésre az utascella mögé, amihez leginkább karbonszálas műanyagot használtak, ami akkor tényleg az abszolút csúcstechnikát jelentette.
Az autó sokaknak a Need for Speed-sorozatból lehet ismerős, mi átlagemberek a képernyő előtt élvezhettük csupán az Indigót. A három darab sorsa ismert, az egyetlen működő példány a Fordnál maradt, a másik két, üres karosszéria magánkézben van. Legutóbb egy árverésen felbukkant az egyik, 70 millió forintot kértek érte.
A Ford nemrég bejelentette, hogy a Red Bull motorszállító partnere lesz a Forma-1-ebn. Reméljük ez az együttműködés hasonló őrült autó készítésére sarkallja a fejeseket.
