Érzékelhető gyakorisággal halljuk az utóbbi években azt a frázist, miszerint „a világ megérett a pusztulásra”. Sok esetben legyintünk, hogy ez csak a pesszimisták berögzött szövege, de vannak helyzetek, amikor gondolhatjuk azt, hogy joggal hajtogatják. Nyugodtan idevehetjük azt a jelenséget is, amikor influenszerek és más, különös becsípődéssel megáldott egyedek abban látják a 21. századi szórakoztató(nak szánt) tartalomgyártás mibenlétét, hogy méregdrága autókban tesznek kárt, akár úgy, hogy felgyújtják vagy összezúzzák azokat.
Bármennyire látványos, szomorú és sajnálatos, hogy a YouTube-on futótűzként terjed az a videó, melyben egy Litvin névre hallgató, orosz felhasználó azzal gyűjtött két hét alatt 7,4 millió megtekintést és 729 ezer lájkot, hogy
egy vadonatúj Lamborghini Urusra egy háromtonnás, vörös folyadékkal teli tartályt dobott rá egy daruból. Mondani sem kell, szinte semmi nem maradt az olasz SUV-ból.
Így vált az értelmetlenség és a kapzsiság martalékává a Lamborghini
Rendkívüli gyorsasággal vált népszerűvé a Lamborghini 2017 végén bemutatott terepjárója, mely példányszámban tavaly a 20 ezres küszöböt is átlépte – mivel az olasz márkától főleg a limitált szériásnak számító gyártási számokat szokhattuk meg, nem meglepő, hogy ez időarányos eladási rekordnak számít a márka történetében.
Először 2012-ben rukkolt elő a koncepcióval a márka, de eredeti tervekkel ellentétben a 4,0 literes, biturbós V8-as hajtással került piacra. 650 lóerős teljesítményre képes, amit a nyolcfokozatú, automata váltó juttat el mindkét tengelyre. Ez pont elég arra, hogy 3,6 másodperc alatt érje el álló helyzetből a 100 km/órás sebességét, és adott esetben 306 km/óráig meg se álljon.
Egyszerű lenne elfordítani a fejünket, és a szőnyeg alá söpörni, hogy az ilyenek is hozzájárulnak ahhoz, hogy már nyolcmilliárd felett jár a Föld népességszáma. A mai világban sokan ringatják magukat abban a tévhitben, hogy ha így teszünk, akkor előbb-utóbb a kutya sem fog foglalkozni velük, felkopik az álluk, és a következő hónap végén már a hatósági áras UHT-tejért folytatnak majd közelharcot.
Emberünk 40 perces performanszából a grandiózus öntömjénezés sem maradt ki: megragadta az alkalmat, hogy eldicsekedjen a több mint egy magyarországnyi, 10 millió YouTube-feliratkozójával, amivel nyilvánvalóan egy felsőbb kör tagjává vált, még ha intellektuálisan nem is.
De ez hiú ábránd; ahogy a Tankcsapda is megírta Mennyország tourist című, a mai napig jól ismert rockslágerében, „az emberek meg néznek, hogy az Isten a pénz lett”. Éppen ezért ez nem fog bekövetkezni, amíg a mai világunk pénz- és publicitásorientált marad. Az ilyen tartalmak gyártásával mindenki jól jár, a jóérzésű nézőket kivéve:
- a készítő azért, mert a kattintások és a megtekintések után, adott esetben pedig az adott tartalom támogatójától is pénzt kap,
- az adott tartalom támogatója azért, mert az általa hirdetett termék, szolgáltatás megjelenést, jó esetben óriási figyelmet kap, ami a saját üzleti mutatóit is javíthatja;
- a felület, ahol ezeket a tartalmakat megosztják, pedig szintén profitál ebből, mert a megtekintésekből és a felhasználó által ott töltött hosszú percekből, adott esetben órákból neki is csurran-cseppen, méghozzá nem is kevés.
Jó, hamisíthatatlan magyar módjára felmerülhet a kérdés, hogy mennyi is az annyi? Alapvetően nehéz meghatározni, mivel amellett, hogy ez országonként eltérő (legalábbis hirdetési bevételek tekintetében), függ többek között a feliratkozók és a megtekintések számától, és nem utolsósorban attól, hogy melyik videómegosztó platformot használja az illető – számít ez is, mert azokból szintén annyi van a YouTube-tól a TikTokig, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük.
Itt a háttérben még egyben látható a közel 90 milliót érő Urus
Viszonyítási alapnak jó, még ha Ausztráliáról is, de hasonlóan több – jelenlegi, orosz példánk esetében 10 – milliós nagyságrendű követőszámról beszélünk, hogy egy tavalyi nyári, a Daily Mailen megjelent interjúban egy TikTok-menedzser – igen, már ilyen is létezik – arról beszélt, hogy
a legnépszerűbb tartalomkészítők 15-30 ezer ausztrál dollárt keresnek havonta, ami mostani árfolyamon 3,5-7 millió forintnak felel meg.
Összehasonlításképpen jegyezzük meg, hogy az alsó határ egy átlagos magyar alig tízhavi összes nettó jövedelmével egyenlő, ha a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által január elején emlegetett, 510 ezer forintos, havi bruttó átlagkeresettel számolunk.
Ez ráadásul visszatérő jelenség az orosz fiatalember csatornáján is, aki az önéletrajzába egy BMW kegyeleti okokból (!) történő felrobbantását is beleírhatja. Mint arról a Vezess korábban beszámolt, ugyanez az influenszer 2020 őszén, amikor a koronavírus-járvány miatt sokan a mindennapos megélhetésük miatt aggódtak, vagy rosszabb esetben azért küzdöttek, olyan lazasággal gyújtott fel egy 50 millió forintot érő Mercedes-Benzt annak magas szervizigényére hivatkozva, mint ahogy más kibont egy szelet csokit:
Zord időket élünk most is, hiszen Ukrajnában háború dúl, az infláció pedig már egy éve úgy száguld, mintha a német autópálya sebességkorlátozástól mentes szakaszán engedték volna szabadjára. Ehhez képest a legfrissebb ámokfutásnál is úgy ment a kukába 250 ezer dollár, vagyis 89,7 millió forint, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Újonnan ennyibe kerül egy Urus.
Ez mindennek tetejében nem az első ilyen jellegű akció volt a hasonló lelkivilágú tartalomkészítők körében. Alig pár héttel ezelőtti történet, hogy egy nagy érdeklődésre számot tartó bagázs abból épített fel magának milliós nagyságrendű követőbázist a YouTube-on, hogy különböző autókat addig gyilkol és tör össze, míg azokból por sem marad, legutóbb egy Ferrarival tették ugyanezt.
Sorolhatnánk holnap reggelig, hogy ezeket az összegeket mennyivel értelmesebb, közérdekű dolgokra lehetne fordítani – társadalmi aspektusból nézve még az is fényévekkel hasznosabb lett volna, ha elárverezik az autót, majd a bevételből valamilyen nemes ügyet, például nehéz helyzetbe került vagy beteg gyermekeket támogatnak. Semmi kétség afelől, hogy azt nyilván nem nézték volna ennyien, hiszen amennyire (talán túl)érzékeny, legalább annyira érzéketlen társadalomban élünk, ahol az igényre csak elvárás mutatkozik, aztán valahogyan mégis az igénytelenség tör magának utat.
