A klasszikus, az eredeti 1991-es Dodge Viper egyfajta ikonja lett az autórajongóknak. Ez volt a kilencvenes évek egyik legvadabb amerikai autója, ami még a korabeli elektronikus extrákat, vezetéssegítő biztonsági berendezéseket is nélkülözte.
Tervezése még a nyolcvanas évekre nyúlt vissza, és alapjait tekintve egy modern Shelby Cobrát akartak megalkotni. Pokoli erős, gigantikus motor elöl, két ülés középen, hajtás hátul, és ennyi. Semmi más nem került bele, nem volt légzsák, ABS, kipörgésgátló, menetstabilizáló elektronika. Csak a mechanika, a sofőr érzékei, tapasztalata tartotta úton ezt a gépet.
Annyira messzire mentek a sallangok nélküli, könnyű, nyers vezetési élményre kihegyezett brutális sportkocsi megalkotásában, hogy a biztonsági rendszereken túl egyéb, elég alapvetőnek számító alkatrészt is kihagytak.
Az első Dodge Vipernek nem volt például külső kilincse. Sem egy rejtett kapcsoló, sem egy húzható bovden. Csak belülről nyílt az ajtó, de ez nem okozott gondot, hiszen a Vipert lehetetlen volt teljesen bezárni. Ennek oka, hogy az oldalablakokat is elspórolták, így nem kellett a nehéz üveget, a mozgató szerkezetet beszerelni.
Csak egy külön felszerelhető, könnyű, átlátszó műanyag takarót mellékeltek hozzá, amit elegánsan egy zipzárral lehetett nyitni és zárni.
Ugyanígy kihagyták a motorháztető belső nyitását. Csak az autó orra felől lehetett kinyitni a motorteret. Így ezt az autót gyakorlatilag lehetetlen volt bezárni, az utca embere bármikor könnyen beülhetett a beltérbe, megnézhette a motorját, semmilyen riasztó, zár, mechanikus, vagy elektronikus akadály nem korlátozta ebben.
A beltér egyéb elemei sem kaptak túl prémium kidolgozást. A rádió, bár egy Dodgeról van szó, az anyamárka Chrysler feliratát viselte magán, minden műanyag olcsó, és a dizájn is a lehető legegyszerűbb, még a csomagtér sem kapott semmilyen kárpitozást, csak a pőre lemezek néznek vissza a tulajra.
Főszerepben a V10
Az autó legnagyobb csodája a nyolcliteres V10-es, ami leginkább brutális nyomatékával emelkedett ki a korabeli kínálatból. Maximális teljesítménye 400 lóerő, amit 4600-nál ad le, mellé 3600-tól 630 Nm nyomatéka van.
Viszont már ezres fordulattól rendelkezésre állt 305 Nm! Ennyit ma egy átlagos, turbófeltöltős benzines maximumként állít elő. Így érthető, miért volt nehezen kezelhető vadállat a Viper. Egy apró mozdítás elég volt a gázpedálon, hogy a bődületes nyomaték elforgassa a hátsó kerekeket, és ez egy kanyar kijárati ívén egyenlő volt a kicsúszással.
Az 1490 kg-os autó nagyjából 4,5 másodperc alatt gyorsul 100-as tempóra, végsebessége 266 km/óra. A tapadást a hátul 335 mm széles abroncsok fokozták. Így ha kellő hőmérsékletűek voltak a hordónyi gumik, és minden körülmény adott volt, akkor pokolian betapadt a Viper. Viszont pont ebben a helyzetben fordulhatott elő a hirtelen tapadásvesztés, aminek kevés előjele volt, és az autó megtartásához ilyenkor kevés a „véremben van a vezetés” mentalitás.
A spártai hangulat annyira radikális volt, hogy az évek során csak puhult a Viper. Szép lassan megkapta a kötelező extrákat, és az irányítása is könnyebbé vált, így az első években gyártott kivitelei ma már kívánatos klasszikusok. A legelső példányt 2020-ban árverezték el, akkor 86 milliót fizetett érte egy szerencsés gyűjtő.