A „Mudcrab” (Sárrák) becenévre keresztelt, 1978-as Toyota Land Cruiser nem kevesebb mint 7 kilométert tett meg 30-35 méteres mélységben a Timor-tengerben, Észak-Ausztráliában, Mandorahból indulva a Fannie-öböl túlpartjáig, Darwinig. Ezzel megdöntve a víz alatti vezetés távolsági és mélységi rekordját.
A mérnökökből, búvárokból és más szakemberekből álló csapatot egy hasonló mutatvány inspirálta, amelyet 1983-ban próbáltak meg a darwiniak. Akkor egy 60 méteres sznorkellel felszerelt J40-es Land Cruiserrel próbáltak meg átkelni az öböl két partja között, de sajnálatos módon a terepjáró 3 km megtétele után egy sziklának ütközött, amitől a szigetelése megsérült, a benzinmotorja vizet szívott és lefulladt.
Az új rekordkísérlet résztvevői egyrészt a hagyományok tisztelete, másrészt a könnyű szerelhetőség miatt döntöttek úgy, hogy ők is egy J40-es Land Cruiserrel próbálkoznak, de egy kis csavarral: a 40 évvel ezelőtti kudarc megismétlődésének elkerülése érdekében egyszerűen megszabadultak a terepjáró benzinmotorjától, és azt egy villanymotorral helyettesítették. Egyszerre három felújítást-átépítést kellett végrehajtaniuk: először az üzemképtelen autót menetképessé varázsolták, aztán elektromossá alakították, végül pedig felkészítették a tengerfenéken való közlekedésre. A pénzhiány miatt több mint fél évig tartott a jármű átépítése és ugyanennyi időt vett igénybe a projekt szervezése is.
A csapat a víz alatti ROV-ok (távirányítású járművek) világából merítve ihletet, az elektromos motort, a vezérlőt és az akkumulátorokat szilikonolajba burkolta, hogy elkerüljék a rövidzárlatot és az áramütésveszélyt.
„Volt egy nyomástesztelési programunk: az első hardveres munka, amelyet a projekt keretében végeztünk, egy nyomáskamra építése és különböző akkumulátorcellák, valamint a motorvezérlésben lévő kondenzátorok tesztelése volt. Az elektronikai hardvergyártó cégek nem igazán adnak ki olyan specifikációkat, amelyekben az alkatrészek mélyvízi, nagynyomású minősítését részleteznék. Ezt magadnak kell kiderítened” – nyilatkozta a csapat egyik tagja, Glen Summers.
Darabonként 150 liter vízzel töltötték meg a hatalmas, terepmintás gumiabroncsokat, hogy azok megbirkózzanak a víznyomással, és segítsék a mélyben való haladást és tapadást. Annak ellenére is bíztak benne, hogy a hajtáslánc bírni fogja a víznyomást, hogy a darwini rekorddöntési kísérlet előtt csak egyszer volt alkalmuk sós vízben tesztelni a felkészített autót.
Végül 2023. július 29-én szombaton, helyi idő szerint 9 óra körül indult el a Toyota. Kezdetben arra számított a csapat, hogy délután 4 óra körül elérik vele az öböl túlpartját. Bár az elektromos Land Cruiser jól bírta a vizet, a tengerfenék laza iszapjában többször is elakadt, ami lelassította a haladását, a csörlőt és az összkerékhajtást is használni kellett, mint egy rendes terepezéskor. Minden alkalommal, amikor végképp elakadt a veterán Toyota, levegővel teli gömböket kellett ráerősíteni, hogy azok kiemeljék az iszapból.
Szintén nehezítette a haladást, hogy egy gázvezeték fölötti, hasonló technikával végrehajtott áthaladás is a vártnál tovább tartott, ráadásul az út során gyakran kellett vezetőt cserélni. Nem kevesebb mint 30 képzett búvárból állt a sofőrök csapata, azért kellett ilyen sok ember, mert a rendkívül nagy, 4 atmoszférás víznyomás miatt egyszerre csak 15 percet tudtak a volán mögött tölteni.
Szerencsére az elhúzódó menet ellenére a csapat nem szembesült komoly problémákkal. Nem sokkal este 9 óra előtt, 12 órával a lemerülés után a narancssárga színű Land Cruiser elő is bújt a mélyből a Fannie-öböl túloldalán, és a várakozó nézőkkel teli partra hajtott, akik a csapattagokkal együtt ünnepelték meg a rekorddöntést. Érdekesség, hogy az út 48-szor hosszabb ideig tartott, mintha a helyi komp szolgáltatását vették volna igénybe az átkeléshez.
