Egy csapat autós újságíró nemrégiben Új-Zélandon járt – egy kisebb flottányi Ferrari Purosangue társaságában – és teljesen véletlenül bukkant rá az olasz ékszerre: egy 1948-as Ferrari 166 Interre. A 007-S sorozatszámú példány cseppet sem unalmas történetét egy idős házaspár, Amanda és Philip mesélték el, akik jelenlegi tulajdonosai az autónak.
A Ferrari gyár alapításának második évében készült 166 Inter, melynek V12-es motorja a maga idejében kimagasló teljesítményt nyújtott: a kétliteres erőforrás 110 lóerős teljesítményű, és hengerenként 166 köbcentis, innen ered a modell neve is. Az 1949-es Genfi Autószalonon mutatták be, majd májusban az Inter Europa Kupán is versenyzett Monzában. Az 007-S volt az első 166-os, amely az „Inter” nevet viselte. Az 001-S és 003-S sajnos örökre elveszett, a 005-S pedig a modenai Enzo Ferrari Múzeumban található, így ez a vidékies új-zélandi gyöngyszem a világ legrégebbi, működőképes utcai Ferrarija.
1949 júliusában az autó először Genovában talált gazdára, majd 1951-ben Firenzébe került. Harmadik tulajdonosa Pietro Barbetti volt, aki versenyzett vele az 1952-es Mille Miglián, ahol kategóriájában a 20. helyen végzett. 1953-ban Henry Bartecchi, az amerikai hadsereg egy kapitánya vette meg 166-ost, ám ő egy hegyi versenybaleset után egy hónapig kórházba került, míg az autó karosszériája súlyosan megsérült. Amikor az autó 1954-ben átkelt az Atlanti-óceánon, Bob McKinsey, egy gazdag amerikai ügyvéd tulajdonába került, aki azt tervezte, hogy rendbe szedi az autót. A projekt azonban félbeszakadt, és a karosszéria két évig elhagyatottan állt egy mezőn, mígnem 1956-ban Thomas Wiggins megvásárolta az autót, és úgy döntött, hogy megszabadul a súlyosan sérült kasznitól.
Wigginsnek 15 év kellett ahhoz, hogy megfelelő karosszériát találjon az autóhoz. A jelenlegi külső egyike annak az öt kupé karosszériának, amelyet a torinói Stabilimenti Farina készített a Ferrari számára. A Farina karosszéria maga is egy nehéz sorsú 166-os alvázról származott az Egyesült Államokból, és gondos helyreállítást igényelt. Az erőfeszítések ellenére a projekt újabb 23 évig pihent. 1994-ben Wiggins végleg feladta álmát.
Itt lép be a történetbe Amanda. Ő és férje már két 1966-os Ferrari modellel büszkélkedhettek – egy 330 GT-vel és egy 330 GTC-vel – amikor egy magazin hirdetésében rátaláltak a 166 Interre, röviddel azután, hogy Alaszkából Új-Zélandra költöztek. Hat hónapos tárgyalás után végül egy guruló alvázat kaptak egy motorral és a ramaty állapotban lévő Farina karosszériával, valamint öt faládát különféle alkatrészekkel.
Amanda és Phips egy speciális restauráló műhelyt hívtak segítségül, akik megerősítették, hogy a motor eredeti alkatrészeinek többsége még használható. 1997-ben a restaurálás végre befejeződött, és a pár megvalósította régi álmát: visszavitték az autót gyökereihez. Egy légitársaság támogatta a 166 szállítását Rómába, ahonnan Amanda és Phips egészen Emilia-Romagnáig autózott, ahol autójuk kiemelt szerepet kapott Maranello ünnepségein.
Azóta a pár több mint 50 ezer kilométert tett meg az idős Ferrarival, és ma is ugyanolyan szenvedéllyel vezetik, mint amikor először megérkezett hozzájuk.
