A XX. század elején a belső égésű motor még misztikus, új terület volt, aminek messze nem érezte senki sem a határait. A lökettérfogat növelésével a kor színvonalán pokoli teljesítményt tudtak elérni, de ehhez méretes szerkezetekre volt szükség. Ezeket javarészt nagyobb járművekbe, repülőgépekbe, hajókba, léghajókba szerelték eleinte, de volt pár őrült, aki a motor köré négy kereket szerzett, és tövig nyomta a gázpedált.
Ennek a sebességhajhász szenvedélynek az eredménye az 1905-ös Fiat Isotta-Fraschini, aminek hathengeres, soros motorja tüzet okádva tépi a láncot és gyilkolja a hátsó gumikat. Tömege megszégyeníti a ma kövérnek titulált szabadidő-autókat, 2,2 tonnát nyom a mérlegen, pedig még teteje sincs, se audiorendszer, se hátsó ülések.
Igaz, minek is ide hangszóró, amikor egy 16,6 liter összlökettérfogatú, léghajóból származó blokk zenél a vakmerő vezető fülébe. Csakhogy ez nem csupán a dicső múlt, ez a gép ma is él, és jelenleg aukcióra vár, a Bonhams árverésén keres majd új gazdát, az előzetes várakozások szerint 540-900 millió forint közötti áron.
Hosszú élete kalandos volt idáig, eredetileg Fiat-alapokra építették a szárazföldi sebességrekord megdöntésére, orrában két, összefűzött négyhengeres 100hp motorral, és lánchajtással a hátsó kerékhez.
Ekkoriban még nem indult be a hivatalos Grand Prix versenysorozat, a közutakon szervezett körversenyeken négy kategóriában indulhattak a versenyzők, tömeg szerint elkülönítve. A legnagyobb fenevadak a Voitures Lourds kategóriába kerültek, ami nagyjából 600-1000 kilogramm közötti tömeget jelentett, 3 méteres tengelytávval. A két 6,8 literes motor viszont igen hosszúvá tette a konstrukciót, ezért cselesen az olaszok a hátsó tengelyen túlra rakták a vezetőhelyet, így fértek be a meghatározott keretek közé.
Végül mégis elvetették a terveket, többek között a nehézkes hitelesítés miatt, a rekord csak akkor számított, ha francia autóklub igazolta és több időmérő eszközzel bizonyították a sikerességet. A Fiat akkoriban négy versenyautót gyártott, az egyik pedig egy 1911-es regisztrációs irat szerint az Egyesült Királyságban landolt Arthur Henry Schlesinger garázsában.
Az egyik ilyen versenygép korabeli regisztrációs papírok szerint az Egyesült Királyságba került, majd ködös története során tulajdonosával temették el, majd kiásták, gyűjteménybe rakták, végül az 1980-as évek végén alkatrésznek eladták.
Ez a legbiztosabb pont, így került vissza darabokban Angliába, ahol a jelenlegi tulajdonos 2004-ben látott neki a feltámasztásnak. Mivel a motor már rég nem volt meg, ezért inkább egy korabeli hangulatú, de új építésű szörnyet keltett életre az évek során.
Motorját a légi közlekedéshez tervezték, 281 kilogrammot nyom, és 250 lóerőt termel 1650-es fordulaton, 16,6 literből. Valószínűleg megfordult az I. világháborúban is, mert az olajteknőn golyó vagy repesznyomok láthatóak, amelyeket gondosan kijavítottak. Később ez is az Egyesült Államokba került, ahol az 1920-as évek híres csónakversenyzője, rekordere, Garfield Wood birtokolta.
A darabok összeillesztése és az eredetihez hű konstrukció megalkotása óriási kihívás volt, ami nyolc évig tartott. Az új motor rövidebb hossza miatt teljesen át kellett tervezni a hajtásláncot, a bestia vezetése pedig külön művészet, az új tulajdonos a gép mellé vezetési tanácsokat is kap majd, hogy túlélje az első kanyart. A Fiat Isotta Fraschini ugyanis rendszeresen feltűnik veteránok számára rendezett hegyi felfutóversenyeken, ahol ha igazán hajtják, akkor képes 6-7 perc alatt tökéletesen lenyírni a hátsó gumikat.
Bárki is adja meg az 500 millió feletti árat, remélhetőleg tartja a tradíciót, és közúton is vezetni fogja ezt a különleges gépet, amit látni is élmény.
