A nyolcvanas évek végén született Plymouth Voyager III koncepcióautó pontosan egy ilyen dizájn. Ez a prototíus elveszett az idő homályában, soha nem került a gyártás közelébe, ám nem volt teljesen értelmetlen. Tökéletesen tükrözte az autógyártók akkori ellentmondásos trendjeit, és megmutatta, hogyan próbált a Chrysler – Plymouth márkáján keresztül – felkészülni a bizonytalan jövőre.
A Voyager III abban az időben készült, amikor fókuszba került a környezetvédelem. Egyre nagyobb igény mutatkozott környezetbarátabb közlekedésre és kisebb fogyasztású autókra ugyanakkor a furgonok iránti kereslet szárnyalt. A Voyager III megpróbálta ezt a két szöges ellentétben álló elvárást teljesíteni.
Először az 1990-es Detroiti Autószalonon mutatták be. Szlogenjei ma is megállnák a helyüket, a Voyager III-at egy „társadalmi felelősségvállalást szem előtt tartó, jármű-a-járműben” megoldásként jellemezték. Legnagyobb trükkje volt, hogy tényleg két járművet egyesített magában, nem csak két kategória funkcióit.
A koncepció első része egy városi kisautó volt, amit le lehetett csatlakoztatni a vontatmányról, a kiegészítő utastérről. Az ötlet az volt, hogy két autót kapjunk egy áráért: egy városi autót a munkába járáshoz és ügyintézéshez, valamint egy furgont családi kirándulásokhoz.
Bob Lutz, a Chrysler akkori elnöke a kiállításon így nyilatkozott: „Az emberek középkategóriás furgonokkal mennek be a belvárosba, pazarolják az üzemanyagot és dugókat okoznak. Úgy gondoltuk, remek ötlet lenne, ha otthon hagyhatnák a jármű kétharmadát.”
Vagyis úgy akarták az amerikaiakra rátukmálni az olasz életérzést, az apró Fiat 500-ast, hogy közben megtarthatták volna a családi csapásmérőket is. A mikroautó három személyes volt, és egy 1,5 literes kis motor hajtotta, a tervek szerint valamilyen alternatív üzemanyaggal, LPG-vel.
A hátsó modul külön motort kapott, és a vezető eldönthette, hogy csak az egyik, vagy mindkét motorral működteti a járművet, a terheléstől és az útviszonyoktól függően. Ez a második motor egy 2,2 literes turbómotor volt, amely egy négysebességes automata váltóval működött volna a tervek szerint. Minden motort bevetve a családi Transformers összesen 250 lóerős teljesítményt és összkerékhajtást kínált.
A Plymouth moduláris járműként képzelte el a Voyager III-at, ami haladhatott volna a korral. A mikroautót a távoli jövőben elektromos hajtással képzelték el, a furgon modulját pedig opcióként platós teherautóra is lehetett volna cserélni.
Az autószalonon bemutatott prototípus két üléssorral, összesen ötszemélyes volt, de opcionálisan összecsukható ágyat is elképzeltek a konstrukcióhoz. Más üléskonfigurációval akár nyolc személyt is szállíthatott volna kényelmesen, és így némi rakodótér is maradt volna.
Az elképzelés (ahogy az várható volt) nem került gyártásba. A különleges megoldások gyártási költsége magas lett volna, és a „két autó egy áráért” sem állta volna meg a helyét, hiszen a hátsó rész önmagában használhatatlan volt.
Ez a terv is jól mutatja, hogy az Egyesült Államok autós társadalmát kisebb, takarékosabb autókra szoktatni szinte lehetetlen feladat, nekik mindegy hogy V8, vagy elektromos motor, az öt méter feletti böhöm gépekben érzik magukat biztonságban.
