A modern autók fejlődése vitathatatlan. Merevebb karosszériába épített modernebb technika várja a vásárlókat, biztonsági extrák tömkelegével. Nyilván akadnak a szabályt erősítő kivételek, de általában csendesebb, magasabb menetkomfortot kínáló, egyre több extra opcióval kényeztető kocsikat kaphatunk manapság.
Autós újságíróként a teljes palettával szerzek tapasztalatot, a városi kisautóktól egészen a legmagasabb kategóriát képviselő prémiumtípusokig. Saját autóm viszont egy 17 éves Mazda3, a klasszikus japán autógyártás egyik tipikus példája a 2000-es évek elejéről.
Egy tesztautó leadása után ebbe huppanok be, és talán mondani sem kell, hogy nagyon más érzés az 1300 kilogrammos, 105 lóerős, 1,6 literes, benzines szívómotorral hajtott gép adta élmény, mint amit mondjuk pár perccel előtte egy Audi Q7 adott. Viszont azt be kell vallanom, hogy sosem rossz átülni ebbe a típusba.
Nyilván a lámpái ma már gyertyaként világítanak, zajos, fogyasztása átlagos, menetteljesítménye pedig elmarad a modern típusoktól, mégis vannak olyan tulajdonságai, amik pont az egyszerűségből fakadnak, és amelyek ma már előnyként hatnak a modern autókkal szemben.
Pár pontba szedve megindoklom, miért:
1. Nem kell egy tabletet nyomogatnom, ha csak fűteni szeretnék ‒ A modern prémiumautókban lassan minden fizikai gomb eltűnik, és a legegyszerűbb feladatokhoz is több menüpont mélyére kell merülnünk egy hatalmas kijelzőn. Az öreg Mazdában még a klíma is manuális, csak vakon megtekerem a három tárcsa közül a megfelelőt, és máris elérem a kívánt hatást.
Ugyanez igaz a rádióra, ki lehet tapogatni a hangerőt, a számok közötti váltást, és a jó öreg CD-n a számok közötti idegesítő reklámokra sem kell számítani.
2. Elfogult vagyok, de jó vezetni ‒ A Mazda gyenge, harmatos kis átlagautó, viszont könnyű, a kormány hidraulikus szervóval van ellátva, a váltója pedig parádés. A két tonna feletti bálnák vattaszerű óriások mellette, egyszerűen elszigetelnek a világtól, az úttól, az aszfalttól.
A modern autók néha olyanok, mintha egyujjas kesztyűben és bundás téli bakancsban vezetnék. Valahogy érezhetőbb a kapcsolat a géppel, bármennyire is elcsépeltnek hangzik, a bovdenes pillangószelep, a jó öreg manuális kézifék teret ad arra, hogy mi a volán mögött döntsük el, mi történjen az autóval.
3. Szeretem, de nem sajnálom ‒ Azért valljuk be, az autó képviselte érték sem mindegy. A hozzáállásom olaszos, még egy karcolás, horpadás nem tétel, és így nyugodtabbak a mindennapok. Nem kell a bevásárlóközpont leghátsó szélébe parkolni, és ez is jó érzés egy új autó után. Főleg, hogy szinte a legtöbb típus a kompaktoktól felfelé ma már bitang méretű, tükrökkel együtt két méter széles SUV-masztodon, amivel a legtöbb parkolóhely szűk.
4. A régi autómban még van valódi motorhang, nem mesterséges zajgenerátor ‒ Manapság a prémiumautók motorhangját digitálisan erősítik fel vagy mesterségesen állítják elő, hogy „sportosabbnak” érezzük a hatást. A 17 éves autó motorja még hitelesen szól, pont úgy, ahogy a mérnökök anno tervezték. Talán nem tökéletes, de legalább őszinte és valódi.
5. Nem vagyok folyamatosan megfigyelve ‒ Talán a legfontosabb és legidegesítőbb tulajdonság, ami az utóbbi években rengeteg autóban megjelent. A biztonságunkat szavatoló, de infantilizáló, sofőrt figyelő, oktató, figyelmeztető funkciók. Egyszerűen az egekbe lövik a stresszfaktort, mert tényleg mindig villan, pittyen ránk a digitális tér, az autóban legalább letesszük a telefont, erre felvillan az üzenet, hogy álljak meg kávézni, figyeljek az útra, lassítsak, avagy gyorsítsak, töltsem le a frissítéseket.
A fáradtságra figyelmeztető rendszerek gyakorlatilag használhatatlanok, megbízhatóságuk a béljóslással vetekszik.
Minden autóban kötelező már a sebességkorlátozásra hangjelzéssel figyelmeztető rendszer, ami minden indításkor aktív. Érthető, ne szenvedjünk rémes balesetet, amikor a 60-as táblánál 68 km/órával merészelünk előzni, de ezek a rendszerek simán benéznek 30 km/órának olyan táblákat, ahol csak a következő lehajtó távolságát írják ki. A pittyegés szerencsére kiiktatható, de gyakran menüből, ami plusz 2-3 kattintást jelent.
Amikor ez megszűnik, az egyfajta áldás, és ezt tudja a 17 éves autó, amiben egyetlen sárga figyelmeztető lámpa világít, az viszont némán és állandóan, a motorhiba jelzőfénye a műszerfalon.
Jó, pittyeg, ha nem kötjük be az övet, és figyelmeztet, ha leállítás után felkapcsolva hagyom a fényszórót, de ezek hasznosságát kár lenne vitatni, mert működő, egyszerű funkciók, amiket pofonegyszerű orvosolni, nem kapunk villogó háromsoros felszólítást, hogy mit kellene cselekedni.
6. Bizonyított, ismert, olcsó ‒ Nyilván ez minden autóval kialakuló kapcsolat, de tényleg van abban valami, hogy a hosszú ideig gyártott típusok utolsó éveiből jól választva nem lövünk mellé. A láncos vezérlésű, szívó benzinmotorban nincs meglepetés, az olajcserék simán megoldhatók otthon, az évek során még a trükkösen kivadászható pollenszűrő cseréjét is sikerült begyakorolni.
Most 255 ezer kilométer után is bármikor elindulnék vele bárhová. Pont ezért egy ilyen autó fenntartása még nem a veterános „fekete lyuk”, hanem tényleg megoldható egy átlagos autószerelő számára, a napi karbantartás java pedig otthoni feladat.
Már nincs túl sok értelme a márkaszervizben vezetett szervizkönyvnek, bontott alkatrész van bőven, az értékcsökkenése egy új autóhoz mérve nevetséges, a használati érték viszont magas. Innen már valószínűleg együtt megyünk a bontóig, ami remélhetőleg még egy messzi időpont, valahol a távoli jövőben.
