Az 1980-as években igazi mesterművek születtek az autóiparban. Mai napig mérföldkőként tekintünk a Ferrari F40-esre vagy a Porsche 959-esre, és meglepő módon a Peugeot is közel állt ahhoz, hogy emlékezetes szupersportautót építsen.
Mai napig látványos darab a franciák által fejlesztett Oxia elnevezésű tanulmány. Ezt a konstrukciót szériagyártású szupersportautóként képzelték el, melynek megoldásai egyenesen a motorsportból érkeztek. Nevét pedig a Mars egyik síksága, az Oxia Planum után kapta.
Komolyan gondolták: az Oxia alumínium térvázra épült, a karosszériája pedig karbon-kevlár, és minden apró aerodinamikai megoldása a versenysportból származik. Motorja egy 2,85 literes, 24 szelepes, biturbós V6-os volt, a Peugeot‒Renault‒Volvo-együttműködés egyik erőforrása, amely képes 670 lóerőt leadni 720 Nm csúcsnyomaték mellett. A teljesítmény mit sem ér, ha nehéz az autó, az Oxia viszont könnyű volt, mindössze 1360 kilogrammot nyomott.
Az átgondoltságot mutatja, hogy a műszerfalon szolárcellákat helyeztek el, amelyek elég energiát termeltek az álló helyzetben működő szellőzőrendszernek. Flopilemezes számítógéppel vezérelt navigációs rendszer, digitális klíma, CD-lejátszós rádió és telefon is került az Oxiába.
Félelmetes bestia volt, ami működött a valóságban is, a hatfokozatú, kézi sebességváltóval és összkerékhajtással felszerelt járművet a Michelin tesztpilótája, Jean-Philippe Vittecocq 350 km/h sebességig gyorsította, bár a Peugeot hivatalosan 300 km/h-s végsebességet adott meg.
Az, hogy az Oxia végül mégsem valósult meg, nem a francia márkán múlt, egyszerűen rossz volt az időzítés: a világ gazdasága még nem állt talpra a New York-i tőzsde 1987-es összeomlása után, és a gyár nem látta alkalmasnak a pillanatot egy szupersportkocsi bevezetésére.
